Paper kite
Afghanistan is undergoing one of the world's deepest and longest-running humanitarian crises, decades of war, shifts in power, and societal collapse. For civilians, everyday life has often become a sequence of physical and psychological survival strategies: homes disappeared, families were torn apart.
In recent years, I increasingly felt that in Europe the public discourse on refugees has drifted away from the very people it should be about. We hear about numbers, fears, and political decisions, yet far less is said about the individual lives behind them.
A war-shaped identity, fear, and the quiet struggle for human dignity form the emotional core of this photographic series.
The starting point of the project is a set of four portraits made with a traditional Afghan camera I built myself, photographing Afghan refugees living in Hungary. This type of camera is still used today by street portraitists in Afghanistan—a handcrafted device whose workings embody both uncertainty and the traditions of a society. It thus becomes a metaphor: an instrument that reflects the fragmentation and distortion of memories of home for Afghan people.
How fragile does identity become when one suddenly loses their home and has yet to find a new place in the world?
Behind the portraits are photographs taken along the Hungarian–Serbian border. The border fence is not merely a geopolitical object, but also an emotional threshold separating fear from hope, and the past from a possible future.
The third layer of the visual narrative is an Afghan paper kite I crafted, one of the country's most important cultural symbols. In Afghanistan, kite flying is not only a pastime, but an ancient gesture of freedom, self-expression, and hope.
In my photograph, my three-year-old daughter is flying the kite with pure, selfless joy in a Hungarian meadow. The scene is both personal and culturally layered: a meeting of two nations' colours in the hands of a child. For me, this gesture reveals that hope is neither geopolitical nor ethnic nor cultural property—it is a universal human motion. This fragile flight becomes a bridge between the wounds of the past and the possibilities of the future.
As a continuation of the photo series, I sought to understand and make visible the journey of Afghan refugees. I stitched the 6,500-kilometre route — from Kabul to Budapest — onto a blank map using white thread. For me, the cross-stitch simultaneously evokes barbed wire, the pain of crossing borders, and the wounds that accompany refugees throughout their lives. The line sewn with white thread runs across the images like a "scar." I placed the embroidered map onto landscape photographs that recall real sections of the journey: endless roads, fields where they walked for days and nights.
The four visual layers — the portraits taken with the Afghan camera, the images of the border fence, the embroidered maps of the route, and the subtle presence of the paper kite — together invite the viewer to step out of a judgmental distance. To see not a crowd, but individual human destinies. Refugees long for the same things as all of us: safety, a home, and acceptance.
Papírsárkány
Afganisztán a világ egyik legmélyebb és leghosszabb humanitárius válságán megy keresztül. A háború, a hatalmi váltások és a társadalmi összeomlás következtében generációk nőttek fel erőszak, bizonytalanság és állandó menekülés közegében. A civil lakosság számára a mindennapi élet gyakran fizikai és lelki túlélési stratégiák sorozatává vált: otthonok tűntek el, családok szakadtak szét.
Az elmúlt években egyre gyakrabban éreztem azt, hogy Európában a menekültekről szóló beszéd egyre távolabb kerül az emberektől, akikről valójában szólnia kellene. Számokról, félelmekről, politikai döntésekről hallunk, de egyre kevesebbet beszélnek azokról az életekről, amelyek mögöttük vannak.
A háború által meghatározott identitás, félelem, valamint az emberi méltóságért folytatott csendes küzdelem képezik a fotósorozat érzelmi magját.
A sorozat kiindulópontja négy portré, amelyeket egy általam épített, hagyományos afgán fényképezőgéppel készítettem Magyarországon élő afgán menekültekről. Ez a kamera Afganisztán utcai portrékészítőinek eszköze a mai napig, egy kézműves berendezés, amelynek működése magában hordozza a bizonytalanságot és egy társadalom hagyományait. Ezáltal metaforává válik: egy olyan eszközzé, amely az otthoni emlékek töredékességét és torzítottságát is megjeleníti az afgán emberek számára.
Milyen törékennyé válik az identitás, amikor az ember hirtelen elveszíti az otthonát, és még nem talált új helyet a világban.
A portrék mögé a magyar–szerb határ mentén készített fotográfiák kerülnek. A határkerítés nem pusztán geopolitikai objektum, hanem lelki határ, amely elválasztja a félelmet a reménytől, a múltat a lehetséges jövőtől. Azt éreztem fényképezés közben, hogy ez a rideg, fémes szerkezet ugyanúgy formál sorsokat, mint a háború.
A vizuális narratíva harmadik rétege egy általam készített afgán papírsárkány, amely az ország egyik legfontosabb kulturális szimbóluma. Afganisztánban a papírsárkány eregetése nem csupán játék, hanem a szabadság, az önkifejezés és a remény ősi gesztusa.
Fényképemen a három éves kislányom eregeti önzetlen boldogsággal a papírsárkányt, egy magyar réten. A jelenet egyszerre személyes és kulturálisan rétegzett: két ország színeinek találkozása egy gyermek kezében. Ebben a gesztusban számomra az a felismerés rejlik, hogy a remény nem geopolitikai, nem etnikai és nem kulturális tulajdon, hanem univerzális emberi mozdulat. Ez a törékeny repülés hidat képez a múlt sebei és a jövő lehetőségei között.
A fotósorozat további részeként az afgán menekültek útját próbáltam megérteni és láthatóvá tenni. A 6500 kilométeres útvonalat – Kabultól Budapestig – fehér cérnával varrtam rá egy vaktérképre. A keresztöltés számomra egyszerre idézi a szögesdrótot, a határátlépések fájdalmát és a menekültek életét végigkísérő sebeket. A fehér cérnával varrt vonal mintegy "hegként" fut végig a képeken. A hímzett térképet olyan tájképekre helyeztem, amelyek az út egy-egy valós szakaszát idézik: véget nem érő utak, szántóföldek, ahol napokon és éjszakákon át gyalogoltak.
A négy vizuális réteg: az afgán kamerával készült portrék, a határzár képei, az útvonal hímzett térképei és a papírsárkány finom jelenléte, együtt arra hívják a nézőt, hogy kilépjen az ítélkező távolságból. Ne tömeget lásson, hanem emberi sorsokat. A menekült emberek ugyanarra vágynak, mint mindannyian: biztonságra, otthonra és elfogadásra.