Malenkij Robot
My photographic series explores the boundary zones of personal and collective memory. It examines the transgenerational traumas of Hungarian civilians deported to Soviet labor camps after the Second World War. My point of departure is my own family's history: on 18 January 1945 my grandfather was taken from Budapest—together with several hundred thousand others—to "fulfil the required quota" for the reconstruction of the Soviet Union.
"Malenkij robot," meaning "a little work" in Russian, referred to what people were told would be just a few days of labor. For my grandfather, this "little work" became six years of forced labor; he finally returned home on 26 November 1950. People were transported across the Soviet Union in cattle wagons, and many never returned.
Approximately 1 million Hungarian civilians were deported during the Malenkij Robot, and estimates suggest that 300,000 people died in the forced labor camps.
This series is not a historical illustration. Its aim is to map the layers of silence—to evoke the emotions, fears, and unspoken inheritances that have shaped the identities of Hungarian families for generations. Those who returned from captivity were forbidden to speak about their experiences until the political changes of 1989, effectively confining them to a prison of silence.
Before his death, my grandfather remained tormented by the suffering he endured in the Soviet Union, reliving these traumas in his sleep. He slept on the floor, clutching his shoes.
The core question of the series is not only what happened then, but what is happening to us now. The images search for ways in which trauma can become visible, and how remembrance and reconciliation can create a space for healing.
The photographs were made with an old Afghan box camera, a device that simultaneously evokes the past and renders the fragility of time tangible.
Malenkij Robot
Fotósorozatom személyes és a kollektív emlékezet határterületeit vizsgálja. A II. világháborút követő szovjet munkatáborokba hurcolt magyar civilek transzgenerációs traumáit vizsgálja. Kiindulópontom saját családom története, hiszen nagyapámat 1945 január 18-án hurcolták el Budapestről – több százezer sorstársával együtt –, hogy teljesítsék a "szükséges előírt létszámot" a Szovjetunió újraépítéséhez.
A "málenkij robot", oroszul "egy kis munka" kifejezést jelenti, hiszen azt mondták csak pár nap munkáról lesz szó. Nagypapám esetében ez 6 év kényszermunka lett, végül 1950. november 26-án tért haza. Marhavagonokban szállították az embereket a Szovjetunió területére, sokan soha nem tértek haza.
Nagyjából 1 millió fő civil magyart vitték el a Melenkij Robot alatt a Szovjetunióba és becslések szerint 300 ezer ember halt meg a kényszermunkatáborokban.
A sorozat nem történelmi illusztráció. Célja a hallgatás rétegeinek feltérképezése – azoknak az érzéseknek, félelmeknek és kimondatlan örökségeknek a megjelenítése, amelyek generációkon át határozzák meg a magyar családok identitását. A kiszabadult embereknek a fogság után nem volt szabad beszéljenek mi történt velük egészen az 1989-es rendszerváltozásig, így a hallgatás börtönébe kerültek.
Nagypapámat halála előtt a Szovjetunióban átélt kínszenvedések gyötörték, álmaiban újra átélte ezeket a traumákat. A földön aludt, cipőjét magához szorítva.
A sorozat kérdése nem csupán az, mi történt akkor, hanem az is: mi történik ma velünk. A képek azt keresik, hogyan válhat a trauma láthatóvá és hogyan adhat teret a gyógyulásnak az emlékezés, a megbékélés által.
A képek régi afgán kamerával készültek, amely egyszerre idézi a múltat és jeleníti meg a törékeny időt.